Túrabringások a nagyvilágban 1. rész – Puskás Zoltán

Interjúsorozatunkban hazai és külföldi túrakerékpárosokat mutatunk be. Próbálunk olyan érdekes személyeket megszólaltatni, akik az eddig elért bringás pályafutásuk és eredményeik miatt méltán lettek elismertek a kerékpáros társadalomban. Elsőként Puskás Zoltánt, alias Pusizolit ismerhetitek meg.

Bicajos.com: Kérlek, mutatkozz be a Bicajos.com olvasóinak. Mióta bringázol, illetve mióta csinálsz nagy, több ezer kilométeres túrákat?

Puskás Zoltán: Ha éppen nem egy távoli, ismeretlen ország útjain tekerek, egy Budapest-környéki kisvárosban élek családommal, feleségemmel és két kisiskolás korú fiammal. Egy budapesti általános iskolában tanítok informatikát és technikát. A bringázás iránti szenvedélyem egészen a gyermekkoromig nyúlik vissza, s már több, mint húsz éve rendszeresen kerékpártúrázom. Internetes fórumok és weboldalam révén sokan „pusizoli”-ként ismernek és emlegetnek.

pusizoli_01

B: Kérlek, mutasd be az eddigi nagyobb túráidat.

P.Z.: Túrakerékpáros karrierem (ha lehet ilyen szót használni rá) építgetése során, mindig a fokozatosság elvét tartottam szem előtt. Nem akartam egyben az egész világot meghódítani, inkább szép apránként. Az elmúlt húsz évben – úgy érzem – elég jól haladtam vele, minden évben sikerült legalább egy ezer kilométer feletti túrát megtennem kezdve Magyarország, majd a környező országok megismerésétől egyre távolibb célpontok felé haladva.

Nagy szerencsém volt, hiszen 2004 táján jelentek meg Magyarországon a fapados légitársaságok, melyekkel könnyen és gyorsan el lehet röppenni Európa bármelyik szegletébe, így mára már elvétve akad olyan európai ország, melyben még nem tekertem. Bejártam kerékpárral a forró Olaszországot, Görögországot, vagy Spanyolországot éppúgy, mint a fagyos és rideg Skandináv-félszigetet, vagy Skóciát. Kerekeztem két-háromezres hágókon éppúgy, mint kietlen, forró pusztákon, sivatagokban.

Minden évben igyekszem új útvonalat, választani, s a rendelkezésre álló három-négy hétből kihozni a maximumot. Felkerestem kerékpárral Európa legészakibb, legnyugatibb és legdélibb pontját, s hat alkalommal sikerült ennél is távolabb jutnom. 2009-ben az afrikai Marokkóban, 2012-ben Törökország ázsiai területein, 2013-ban Észak-Amerikában, 2015-ben Izraelben, 2016-ban Japán és Tajvan szigetein, idén pedig a Kaukázus országaiban kerékpároztam. Jelenleg 46 országról rendelkezem túrakerékpáros tapasztalatokkal, de továbbra is azon vagyok, hogy ez a szám évről-évre bővüljön.

B.: Melyik nagyobb túrád miről volt emlékezetes? Milyen negatív és pozitív tapasztalatokkal gazdagodtál?

P.Z.: Ez egy nagyon nehéz kérdés, hiszen minden túrám emlékezetes volt valamiről. Szerintem a kerékpártúrázás egyik legfontosabb eleme, hogy otthon érezzük magunkat a világ bármely pontján. Nekem sikerült megtalálnom az otthont a néptelen, rénszarvas-járta norvég úton, vagy egy lepusztult balkáni falucskában éppúgy, mint az állandóan nyüzsgő Francia-Riviérán, vagy a világ legnagyobb metropoliszában a harminchat milliós Tokióban. Egyik országból sem jöttem még úgy haza, hogy oda biztos nem mennék vissza többször, bár értek negatív tapasztalatok is bőven. Ezek közül talán a legnagyobb egy késes rablótámadás volt Marokkóban, melynek során társam pénzét és összes iratát elvitték. De szinte mindenhol azt tapasztaltam, hogy a világ egy jó hely, s mindenfelé szeretik a magunkfajta világutazókat.

Számomra nagyon fontos a kerékpártúrázásban az egyensúly. Meg kell találnunk a kellő mértéket a fizikai teljesítmény és az adott hely kultúrájának megismerése között, hiszen időnk véges. Haladni, látni és megtapasztalni, ezek egyenrangú, de mégis ellentétes irányú fogalmak. De ami mindezt mégis összeköti, az az „úton lenni” lelkiállapot. Ez az, amit a kerékpártúrázásban legjobban szeretek.

pusizoli_04.jpg

B.: Melyik kontinens, ország vagy országon belüli tájegység a kedvenced?

P.Z.: Soha nem jutott eszembe, hogy rangsort készítsek túráimról, így kedvenceim sincsenek. Hiszen Európa, Amerika és Ázsia teljesen más jelleggel bír, lehetetlen őket összevetni. Számomra a legnagyobb élményeket a fizikai és természet-adta kihívások jelentették. Hisz hamar rájöttem, hogy síkon és kellemes hőmérsékletben nem nehéz dolog száz kilométert megtenni naponta, így egyre inkább elkezdtem keresni azokat a helyeket, melyek révén feszegethetem határaimat. Az elsők erőpróbák az Alpok hágóútjai voltak, többször kerekeztem már Ausztria, Svájc és Olaszország kétezer méter feletti magashegyi útjain. Norvégia és Skócia – hegyei mellett – az itthonihoz képest jóval hűvösebb és csapadékosabb időjárási körülményeivel tett próbára. 2009-ben jártam a Veleta csúcson (3398 méter) Európa legmagasabbra vezető aszfaltos útján. Ezek az erőpróbák kellő alapot nyújtottak törökországi túrámhoz, mikor a hegyek között is hatalmas hőséggel kellett megküzdeni.

S ezután jött életem eddigi legnagyobb erőpróbája: 2013-ban 65 nap alatt 7238 kilométert megtéve áttekertem az Amerikai Egyesült Államokon New Yorktól egészen San Francisco városáig. Ez egy újabb fontos állomás volt, hiszen a tengeren túl – európai szemmel nézve – minden elképesztően nagy: egy nagyvároson áttekerni több mint száz kilométert jelent, a Great Plains hatalmas pusztasága mellett eltörpül a mi kis Alföldünk, a Sziklás-hegységben pedig több mint kétszáz kilométer hosszan tekertem kétezer méter felett úgy, hogy közben három háromezer méternél magasabb hágót is megmásztunk. De mindezt tudta még fokozni a Vadnyugat elképesztő sziklavilága és egyedi nemzeti parkjai, melyek azóta is nagy kedvenceim. Megtapasztalhattam, hogy milyen nagy kihívást és önfegyelmet igényel a sivatagi körülmények közti tekerés, mikor a lakott települések között akár több mint száz kilométeres távolságokat kellett megtenni embertelen hőségben.

Életem egyik legnagyobb kerékpáros teljesítményének és legkeményebb tapasztalatának tartom a Death Valley Nemzeti Park átszelését. Augusztus közepén gurultunk be a pokoli katlanba, melynek alja nyolcvan méterrel a tengerszint alatt van, s a Föld egyik legextrémebb, legkegyetlenebb helyének tartják. 46 fokos hőség fogadott itt minket, s egy ezerötszáz méter magas hágó a völgy túloldalán, ahol ki kellett kapaszkodnunk belőle. Mindez nem volt elég: a Mojave-sivatag átszelése után két nap múlva már a Mount Whitney 4421 méteres csúcsáról szemléltük a magunk mögött hagyott 1300 kilométer széles sivatagot. Talán ez volt életem legmeghatározóbb kerékpáros élménye.

pusizoli00002.jpg

B.: Milyen felszereléssel vágsz neki ezeknek a nagy túráknak? Van speciálisan összeállított felszerelésed?

P.Z.: Más világjáró túrázók felszerelését tekintve én abszolút a könnyű, már-már minimál kategóriába tartozó kerekes vagyok. Feladom a kényelmet és a komfortot a könnyebb és gyorsabb haladás érdekében, így tudok csak napi 100-140 kilométereket megtenni a nehezebb terepeken. Ha az útminőség engedi, akkor egy nagyon könnyű és gyors Raleigh versenykerékpárból átépített túrakerékpárral tekerek, ha rosszabb útviszonyok várnak rám, akkor egy teleszkópos Caprine Voyage Pro a társam. Csupán egy kormánytáska és egy hátsó csomag kerül rájuk körülbelül 16-18 kilogramm málhával. Ebbe nyilván csak minimális ruházat fér bele (igyekszem gyakran mosni), egy könnyű 2,5 kg-os túrasátor, vékony hálózsák és derékalj, alap szerszámok, tisztálkodófelszerelés és egy kevés élelmiszer. Igyekszem alapos tervezéssel tökéletesíteni a túráim logisztikáját, így mindig csak annyi felszerelés van nálam, mely elengedhetetlenül szükséges a túléléshez. Régi „motorosként” nem vagyok a technika rabja, nincs szükségem sok áramra, a túrázásban pont az itthoni megszokott dolgoktól való elszakadást élem meg élményként, s ide tartozik számomra az internet elhagyása is. Cserébe viszont jó tempót tudok menni, viszonylag könnyedén élem meg a tekerést, s figyelmemet megfelelően tudom összpontosítani arra, hogy ne csak testben, hanem lélekben is végig ott legyek a túrán.

B.: Miből finanszírozod a nagy, több hónapos és igen költséges túráidat?

P.Z.: Tanári fizetésből 🙂 – mondhatnám viccesen, bár ezen a válaszon már nem egy riporter szeme akadt fenn. Nincsenek szponzoraim, hiszen nem külső célokért, hanem a saját magam elhatározásából és szórakoztatásom céljából tekerek. A pénz viszont korlátozottan áll rendelkezésre, így igyekszem jól gazdálkodni vele. Az adott célországba történő eljutást nem tudom megspórolni, viszont a túra során igyekszem a lehető leggazdaságosabban élni. Szállásra például egyáltalán nem költök, végig vadkempingezem, vagy nagyvárosokban a warmshowers.com oldalon keresek szintén túrakerékpáros hostokat, akiknél ingyen meg tudok aludni. Étterembe nem járok, szupermarketekben vásárlok, így a kinti túrás élet aligha kerül többe, mintha itthon a négy fal között tengetném a mindennapjaimat. Természetesen a látnivalókra nem sajnálom a pénzt.

pusizoli_02.jpg

B.: A munkádat és a családi kötelezettségeket hogyan tudod összeegyeztetni a nagy túrákkal?

P.Z.: Egy tartalmas kerékpártúrához sok-sok idő kell ez tény, s nem árt, ha ez egyben van, nem pedig apró részletekben. Ha erről az oldalról nézzük, akkor igen sok lemondással jár a túrakerékpározás, hiszen abból az időnkből kell áldozni rá, mely a legdrágább: a szabadidőnkből. Tudatosan választottam pályát, hiszen már serdülőként nagyon foglalkoztatott ez az életmód, s tanárként a nyári szünidő egy biztos pont egy kerékpártúra szervezése során. Feleségem szerencsére szintén nagy túrázó, szinte mindenhová elkísér. Gyermekeimmel év közben ismerkedünk a túrázás és a kerékpározás alapjaival, korukhoz képest nagyon jól haladnak és hála Istennek jó képességekkel vannak megáldva. Reményeim szerint 5-6 éven belül már ők is aktív részesei lesznek a komolyabb kalandjaimnak.

B.: Két könyvet írtál és adtál ki, valamint „Két keréken a nagyvilágban” néven blogot – weboldalt is szerkesztesz. Miért tartod fontosnak a túrák és a tevékenységed publikálását?

P.Z.: Számomra mind a könyvek, mind a túrabeszámolók egyfajta emlékgyűjteményként jelennek meg. Nem útmutatót akarok írni az embereknek, hogy ők is így csinálják, inkább élményeimet, tapasztalataimat szeretném átadni nekik, hogy általa ők is megtalálják a saját útjukat. Szerencsére azt tapasztalom, hogy a kerékpártúrázás egy olyan dolog, melyet nagyon sokféleképp lehet jól csinálni. Nagyon fontos az inspiráció, s olvasóim szerintem ezt bőven megkapják írásaimból, viszont ez csak egy alap. „A célt neked kell látnod, a túrázás megtanít arra, hogyan indulj el feléje” – szoktam mondani.

B.: Bemutatnád az eddig megjelent két könyvedet?

P.Z.: 2011-ben, 33 évesen, ekkor barátaim és családom biztatására írtam meg első könyvemet „Egy bringás naplója” címmel. Fiatalon a lelkesedés sok őrültségbe belehajszolt, de még nem tudtam, nem éreztem igazán, hogy mit miért csinálok. Az őrült világjárás, ország- és hágógyűjtési mánia mögött az élmények valódi tartalma sokszor még homályba burkolózott, s csak évek múltán tisztult le annyira a kép, hogy rájöjjek mit is jelentettek valójában ezek a kalandok. Nekem 13 év kellett ahhoz, hogy kerékpártúráim számtalan kavargó emlékképét egy egységes formába rendezzem. Kendőzetlenül írtam a pályám elején tapasztalatlanságból fakadó hibákról és csalódásokról éppúgy, mint a komolyabb felkészülést igénylő, s nagy áttörést jelentő túráim sikereiről.

2013-ban egy többéves álmom vált valóra, s ez annyira átalakította gondolkodásmódomat, és világképemet, hogy ennek egy külön könyvet szenteltem. A „Kerékpárral keresztül Amerikán” című alkotás feleségemmel együtt, közös munkánk eredményeképp jött létre. Ő fiatalon évekig dolgozott az Államokban, így az országról szerzett tapasztalatai, gondolatai éppúgy szerepet kaptak a könyvben, mint az én két hónapos utam belső, lelki mozzanatai. Nem útleírást, nem országbemutatást készítettem, hanem azt próbáltam megragadni milyen érzéseket, milyen személyiségbeli változásokat, paradigmaváltásokat éltem át az út során, s hogyan kerültem kihívásaim által közelebb önmagamhoz.

Mindkét könyv magánkiadásban jelent meg viszonylag alacsony példányszámban, így jelenleg kereskedelmi forgalomban egyik sem hozzáférhető.

kkaborito

B.: A könyvek és a Facebook oldal mellett nem találtam rendszeresen frissített YouTube csatornát és Instagram fiókot. Ezeket a közösségi felületeket miért nem tartod fontosnak a publikáláshoz?

P.Z.: Soha nem törekedtem népszerűségre, s az amerikai túra óta egyre kevesebb igényem van a nyilvános szereplésre. Talán ez is a korral jár 🙂 Honlapomat is a saját szempontjaim szerint újítottam fel és tettem korszerűvé, nem külső kényszer hatására. Úgy gondolom az írás az erősségem, s emellett még szívesen fotózok, viszont a videózásban nálam sokkal tehetségesebb kerékpártúrázók is vannak (gondoljunk csak a tapasztalt Cobranco-ra, vagy más fiatal tehetségekre). Ezt a területet inkább meghagynám nekik. Nem igazán értek a lájkgyűjtéshez, s nem is érdekem ez, az Instagrammal is inkább még ismerkedek, de már azon a felületen is van egy oldalam (instagram.com/pusizoli). 2018 tavaszától költöztettem weboldalamat új helyre, s ekkor új domaint is kapott (www.nagyvilagban.hu), eddig aldomainként működtem. A változást több kerékpáros fórumban is bejelentettem, s az egyik kedves régi ismerősöm megjegyezte: „Ha a bringatúrázásról van szó, pusizoli neked már nem kell bemutatkoznod”. Hát remélem, hogy így van!

B.: Milyen tanácsokkal látnád el a kezdő kerékpáros túrázókat? Mire figyeljenek, mit tartsanak szem előtt?

P.Z.: Szerintem az a legfontosabb, hogy mindenkinek meg kell találni a saját útját, a saját céljait a túrakerékpározásban csakúgy, mint az élet más fontos területein. Minél hamarabb rá kell ébredni, hogy számunkra mi a fontos, mi tesz minket boldoggá. Érdemes inkább csapatban gondolkodni, nem pedig egyedül nekivágni az ismeretlennek. Ehhez viszont nagyon jól meg kell választanunk azokat az embereket, akikkel útnak indulunk. Egy jó csapatot mindig egy közös irányelv vezérel, ugyanakkor mindenkinek egy kicsit engedni kell az egójából, de csak annyira, hogy a túra céljai továbbra is szinkronban maradjanak saját elképzeléseinkkel. Én soha nem tiszteletet és elismerést várok el társaimtól, vagy tanítványaimtól, sokkal inkább együttműködést, hasonló gondolkodást, céltudatosságot. Úgy gondolom, hogy kellő önismerettel mindenki képes arra, hogy eldöntse, hol vannak a fizikai és lelki határai, s ennek tudatában kell társat, csapatot választani, nem pedig a túra helyszíne és látnivalói alapján. Mert ami otthon a tervezőasztalnál és a monitor előtt szépnek és jónak tűnik, nem biztos, hogy a célországban is az lesz! Egy korsó sör mellett sokkal könnyebb bárkivel a vadkempingezés szépségeiről beszélgetni, mint nyolc – szakadó esőben – nyeregben töltött óra után.

A másik dolog, amit szerintem érdemes szem előtt tartani: a tervezés és a felkészülés fontossága. A mai technikai vívmányok sokszor azt az illúziót keltik, hogy erre már nincs is szükség, hiszen az információk folyamatosan a birtokunkban vannak, elérhetők. Viszont ez nem jelent egyet a tervezéssel! Egy jó túraútvonal megálmodása legalább akkora feladat, mint végig tekerni rajta. Időt, energiát és nagyfokú kreativitást és alkotói készséget igényel. Nem lehet este a sátorban egy okostelefonnal kitalálni a másnapi etapot. Pontosabban lehet, de akkor ne csodálkozzunk rajta, ha mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szerettük volna.

pusizoli_2018kektura2.jpg

B.: Milyen kerékpáros túraterveid vannak a közeljövőre nézve? Illetve a távolabbi jövőben van–e olyan bakancslistás terved, amit megosztanál velünk. Illetve egyáltalán írsz-e bakancslistát?

P.Z.: Ami a kerékpártúrázást illeti csak a múltam, ami biztos és végleges. Negyven éves lettem az idén, s ha mindent jól csinálok még van annyi évem, mint amennyit eddig letekertem. Hogy mit hoz a jövő, azt nehéz előre tervezni. Figyelem a lehetőségeket, és ezek mentén próbálok előre lépni, hiszen az anyagi és időkorlát az véges. Úgy érzem, még nem égtem ki, vannak még nagy álmaim: Dél-Amerika, Dél-Afrika, sőt Ausztrália és Új-Zéland is rajta van a „virtuális bakancslistámon”. De szerencsére nem csak ezekben a távlatokban gondolkodom: néha épp elég örömöt szerez egy családi kerékpártúra a Velencei-tó körül, vagy egy olyasfajta kihívás, melyet idén nyáron éltem át, amikor 32 óra alatt 570 kilométert letekerve eljutottam az Országos Kéktúra nyugati végpontjáról, az Írott-kő csúcsáról a keletire, Hollóházára. Fontosnak tartom az egyéni céljaimat éppúgy, mint az aktuális csapatom szempontjait, vagy a családom igényeit. S minden évben igyekszem megtalálni az egyensúlyt, a legjobb közös megoldást.

B.: Mivel ez az interjú egy sorozat része, kérlek nevezd meg azt a túrakerékpárost, akivel készítsük a következő interjút.

P.Z.: Bár korosztályomban több ismert, és elismert túrakerékpárossal nagyon jó személyes kapcsolatot ápolok, inkább egy tehetséges és feltörekvő fiatal társat szólítanék meg: Radvánszky Jánost, aki idén nyáron egy egészen elképesztő túrát tett meg Közép-Ázsiában, melyhez ezúton is gratulálok neki!


Ha tetszett a cikk, lájkolj minket Facebook-on és iratkozz fel YouTube csatornánkra!

 

Interjú: Erdélyi Zsolt / Bicajos.com
Fotók: Puskás Zoltán magánarchívum