Fatbike-kal a Mátra erdeiben – Interjú a Road-főnök Molnár Mátéval

A hazai rock/metal színtér aktívan sportoló – leginkább bringázó – zenészeit bemutató sorozatunk negyedik részében a domoszlói Road zenekar énekes/basszusgitárosát invitáltuk meg egy kiadós beszélgetésre. Molnár Máté kétfajta kerékpárral – egy fatbike-kal, és egy e-bike-kal – (sőt néha motorra is pattanva) járja a Mátrát, és számára az erdőkben, hegyeken történő csapatás jelenti az igazi kikapcsolódást, feltöltődést. Off-szezont nem tartó biciklis, és nem csak amiatt, hogy a magyar Fatbike Klub tagjaként a decemberi Global Fatbike Day állandó résztvevője. Pozitív és negatív élmények, nem mindennapi érzelmek és érzések, jó tanácsok és praktikák kezdőknek és haladóknak…

Bicajos: Gyerekkorodban mennyire voltál bringás? Illetve, ott nálatok Domoszlón ennek milyen hagyományai voltak, vannak?

Molnár Máté: Nyilván minden családnál, háztartásban mindenkinek volt biciklije. De azért itt a hegyvidéken nem sok kerékpárossal lehet találkozni, persze a sportolókon kívül, tehát olyannal, aki mondjuk munkába jár, vagy az öreg nénik a temetőbe. Én ezzel akkor szembesültem, mikor meglett a jogosítványom, és eljutottam az alföldi régióba, akkor láttam, hogy mennyi ember kerékpározik, meg, hogy ott hány biciklis bolt van. Azonnal összeállt a kép, hogy egész más ott tekerni, ahol több tíz kilométeren keresztül sík vidék van, mint nálunk hegyre fel, hegyre le…

Persze, gyerekkorban én is bringatúráztam, megvolt nekem is a tópartra, meg a szomszéd várhoz tekerés, de nem volt ennek nagy jelentősége. Inkább a kétkerekűek iránti vonzalom alakult ki – már kamaszkorban megcsináltam a kismotoros jogsit, ami azzal járt, hogy rutint, gyakorlatot szereztem, amit a mai napig is alkalmazok kerékpározás közben is. Mert nagyon érdekes, hogy rengeteg dolgot át lehet emelni egyikből a másikba. Például a manőverezéseket, a hátsó kerékkel való csúsztatást a motoros tréningeken tanítják, csak ott ugye a saját súlyod mellett 300 kilót kell uralnod, a bringánál meg csak tizenakárhányat. Nagyon élvezem ezeket az egyensúlyozós, billegős, odafigyelős, koncentrálós dolgokat… Ez úgy hangzik, mintha valami óriási triálbajnok lennék, de szó sincs erről, csak szeretem ezt a fajta játékot az erdei túrákon is. Amúgy meg jobban tartok a közúton való közlekedéstől, mert az autósok valahogy nem látnak. Számtalanszor volt, hogy nekem kellett húznom a féket, félrerántanom a kormányt, úgy, hogy nem száguldozom. Az aszfalton sokkal több a veszély, mint a hegyen, ott tudom, hogy csak magamra kell figyelnem. Ha ott baj történik, akkor az miattam történik.

Molnár Máté (Road zenekar)
Fatbike-kal a Mátrában

B.: Kb. mikor kezdtél el újra foglalkozni a kerékpározással?

M.M.: Aktívabban olyan hat-hét éve. Volt itthon egy régi Scott montim, de az még 26-os volt, és néha elmentem vele a helyi motocross pályára egy kicsit tekergészni, hogy milyen is az. Aztán egyre többet kezdtem el járni, de éreztem, hogy ennek a biciklinek minden tekintetben korlátai vannak, ezért elkezdtem keresni valami húsosabb ügyet. (nevet) És akkor jött szembe a fatbike. Nézelődtem, próbálkoztam, majd vettem egy Mongoose-t, aztán rá egy évre eladtam, és vásároltam egy Canyon-t, ami már karbonvázas, emellett XT-vel, dropper nyeregcsővel, telóval, meg még pár aprósággal van felszerelve. Az e-bike pedig tavaly februárban került hozzám, szóval ez egy jóval fiatalabb sztori, de sokkal több lehetőséget látok benne.

B.: És ahogy az előző, Imivel készült interjúban olvasható volt, a te kerékpárodat ő is kipróbálta…

M.M.: Igen, de az egy érdekes történet. 2019 őszén kaptam egyet kölcsön a budapesti Speed-Way üzletből, igaz, az még egy kicsit szerényebb modell volt – aluvázzal, gyengébb szerelékkel és váltóval, de már össztelós volt az is. Elhoztam, és vagy három hétig volt nálam. És akkor jött fel Imi, én meg mondtam neki, hogy figyelj, itt most gyere, és vidd el egy körre, utána meg majd beszélgetünk. Elvitte, és úgy megtetszett neki, hogy fel is szaladt vele egyből a Kékesre. Úgyhogy ezzel az oda-vissza úttal beletett vagy 50 kilométert. Én meg azt hittem, hogy csak a szomszéd dombig megy el. (nevet) No, de a lényeg, hogy amikor visszajött, fülig ért a szája.

B.: Mielőtt még elmélyülnénk az e-bike világában, ugorjunk vissza egy picit még a fatbike-hoz. Nem tudom mennyire köztudott, hogy te aktív résztvevője vagy a Global Fatbike Day-nek…

M.M.: Ezt én sem, de igaz. A tavalyi esztendő kivételével – mert ugye az ismert okok miatt akkor nem került megrendezésre ez a menet – az utóbbi években már mindig meg lett tartva a nemzetközi Fatbike Day itt Magyarországon is. Mint ahogy a világ minden pontján, ez nem egy konkrét dátumhoz kötött esemény, hanem december első szombatján kerül megrendezésre. És ezt úgy kell elképzelni, hogy Szingapúrtól kezdve, Finnországon keresztül egészen Kanadáig a világ minden pontján mindenhol megcsinálják ezt aznap, és tök jó, hogy például van a thaiföldi klub, akik rövidgatyában a forró mocsarakon csapatnak át, a másik oldalon meg vannak a finnek, akik már szeptember közepétől nyakig érő hóban tekernek. És vagyunk mi… Egy nagy közösségi oldala van ennek az eseménynek, amin a mi kis társaságunk, a magyar Fatbike Klub is jelen szokott lenni online.

Az elmúlt években december elején valahogy mindig megérkezett a hó ide felénk. Voltak olyan alkalmak, hogy annyi leesett, hogy ha nem lett volna autónyom a hegyen az erdészek, vadászok által, akkor tekerni sem tudtunk volna, de így is volt, ahol teljes szakaszokat át kellett tolni. Hőmérsékletben a csúcs, amit eddig mértünk, az mínusz 12 fok volt. Innen Domoszlóról van mindig a menet, a főtéren szoktunk gyülekezni, és csak fatbike-osok jöhetnek, 3 collnál nagyobb kerékmérettel – innen 25 kilométer a Kékestetői kő felfelé. Ezt úgy kell elképzelni, hogy kb. négy-négy és fél órás a túra. Sokszor volt, hogy embertelen körülmények között, meg szituációkban kellett tekerni, de a társaság az mindig jó, és soha nem hagyunk el senkit, mert ez nem egy verseny, hanem egy közös túra. Nyilván az izmosabb srácok két óra alatt is fel tudnának érni, de meg lehet állni teázni, dumálni, fotózni, úgyhogy mindig egyben marad a csapat.

Lefelé pedig három opció van: a bátrabbak, vadabbak ugyanezen az erdei úton jönnek haza is, második lehetőség, hogy az aszfalton lehet legurulni, az egy szárazabb, kiszámíthatóbb történet, a hármas pedig az, hogy mivel mindig van fenn egy-két haver transzfer buszokkal, átöltözés után lehozzák azt, akinek elég volt a felfelé menet.

B.: Visszatérve az e-bike-hoz. Neked miért lett szimpatikus?

M.M.: Egyértelműen azért, mert sokkal több energiám marad, és az energia meg nem mindegy, hogy hosszú távon meddig tart ki a nap folyamán. E nélkül, ha csak izomból tekerek, jóval hamarabb elfáradok, vagy elsavasodom. Itt viszont egy bizonyos határig megvan a rásegítésem, onnantól meg már a saját lendületemből, erőmből tolom. A fatbike és az e-bike között nálam az a különbség, hogy adott idő alatt mondjuk háromszoros az az átlag, amit meg tudok tenni kilométerben, távolságban meg sebességben. Egyes szakaszokon úgy megyek felfelé az e-bike-kal, mint mikor lefelé jövök a fatbike-kal. Szerintem azok az emberek, akik azt mondják, hogy ennek nincs sportértéke, meg ez a bénáknak, gyámoltalanoknak, meg lustáknak való, azok vagy teljesen ostobák, vagy egyszerűen irigyek.

Én például gyűlölöm az aszfaltot. De rákényszerülök néha, mert amikor téli időszak van, és teljesen át van ázva az erdő, havas, jeges és köves egyszerre, ezért pár kilométer után kézben kell hazahozni a bringát, mert mind a két kerék beállt a sártól, és azt már unom. Viszont az a tekerés csak arra jó, hogy kondiba legyek, mert az a monotonitás – oké néha van emelkedő, lejtő, de más egyéb nem történik – számomra semmit nem nyújt, egyszerűen unalmas, nem az én világom… inkább tologatom az Instát a nyugágyban fekve. (nevet)

Nálam a levegő, meg a természet, meg a kint lét kell. Amikor kint vagyok a hegyen, hiába ismerős területen járok, de mégsem mondhatom, hogy csukott szemmel át tudok rajta menni, mert a természet folyamatosan átrendeződik, az eső, a szél miatt gallyak törnek le, kövek gurulnak el, nyomvonalak rendeződnek át, így minden egyes másodpercben arra kell koncentrálnom, hogy két keréken meg lendületben maradjak, és ennél jobb érzés nincs. Csapatom felfelé, lefelé, és megmondom őszintén, többször volt, hogy én is estem-keltem, de ez mind hozzátartozik. Folyamatosan rengeteg impulzus ér. Csak az út van, én, meg a technika. És én választom meg, hogy mikor, hogyan és mit csinálok. Például amikor kimész télen, és el kell felejteni minden addig tanult bringázási technikát, mert amikor az e-bike-kal tolod a fagyos részeken, szó szerint driftel a kerék alattad felfelé menetben is. Nagyon izgalmas! De nehogy azt képzelje bárki, hogy valami brutál endurós vagy downhilles fickó lennék, mert ahhoz már kevésbé vagyok bátor. Az adrenalint szeretem, plusz olyan szinten kikapcsol testben és fejben egyaránt ez az élmény, hogy felüdülés számomra, nagyon sokat hozzáad az életemhez.

B.: Hangszeres is vagy, nem csak énekes, a kezedet nem félted?

M.M.: De nyilvánvaló. Meg van két gyerekem, akiket el kell tartanom.

B.: Akkorát azért ne essél…

M.M.: Persze, de ezt úgy kell elképzelni, hogy nem egy versenyszakaszon jövök lefelé, és csapatom időre, amit bír a bringa, hanem különböző tempóban, és olykor minimális kék-zöld foltokkal úszom meg a dolgot. Viszont a fatbike-kal volt egy viszonylag meredek történetem, azt elmeséljem?

Fatbike Day pályabejárás (2017. szeptember)

B.: Természetesen!

M.M.: A 2019-es Fatbike Day-en történt. Mindkét lábamban Achilles problémáim voltak, ezért nem mertem bevállalni azt, hogy feltekerek, így azt csináltam, hogy felmentem a transzfer busszal, és visszafelé indultam el a többiekkel szembe. Domoszlón akkor nyakig érő köd volt, 50 méteres látótávolsággal, de érdekes volt, hogy Mátraháza után már a felhők fölé értünk, ott már szikrázó napsütés fogadott. Elindultam lefelé a kőtől, a csapat már nekiindult felfelé, és lefelé jövet láttam meg éreztem, hogy olvadás és újrafagyás is van az erdőben. Egyszer elestem a jobb oldalamra, akkor bevertem a vállamat, aztán elestem a bal oldalamra, akkor bevertem a fejemet. Persze volt rajtam sisak, meg túl voltam öltözve – két nadrág, két kabát, könyök- és térdvédők –, de mondtam magamnak, hogy a harmadik esést már szeretném megúszni. Aztán elértem egy olyan szakaszhoz, ahol kb. egy személyautónyi volt a szélesség, de ezt úgy kell elképzelni, hogy a bal oldalon felfelé sziklás, hegyes rész meredeken, utána az út szintje, majd annak a szélétől jobbra ugyanez folytatódik szintén meredeken lefelé. Megcsúszott az első kerekem, de ezt úgy tudtam korrigálni a bringa seggével, hogy visszakerültem egyenesbe, csak ezzel a manőverrel kiértem a jobb oldali peremre…

A baleset (2019. tél)

Annyi lélekjelenlétem volt, hogy a másodperc töredéke alatt eljutott a tudatomig az, hogy innentől zuhanás az ismeretlenbe, de ha biciklivel együtt megyek, akkor meg kell várnom a többieket, míg valaki segít azt majd felhozni, én meg egyedül valahogy visszamászok, úgyhogy egy felfelé mozdulattal leugrottam a bringáról, tehát szó szerint lerúgtam magamról, hogy az legalább maradjon fenn, én meg gurultam, gurultam lefelé… Aztán éreztem, hogy lassulok, de akkor értem el egy fekvő, félig elkorhadt fához, ami még dobott rajtam, így még lejjebb mentem. Úgyhogy kb. 80-100 métert zuhantam lefelé a mélybe fák meg kövek között. A sisakom berepedt, a szemüvegem eltört, a nadrágom, kabátom szétszakadt. Az volt a szerencsém, hogy – mint mondtam – úgy fel voltam öltözve, mint egy Michelin-baba, mert ha ugyanez nyáron történik (oké, akkor nincs jég, de bukhatok más okból), amikor csak egy szál póló meg egy nadrág van rajtam, akkor össze-vissza töröm magam. Így is az volt, hogy amikor kikászálódtam onnan, feltápászkodtam, fújtam egyet, vártam egy kicsit, hogy kimenjen az adrenalin, és megpróbáltam mindenemet átmozgatni. Jó félórás négykézláb visszamászás után értem fel, akkor éreztem, hogy a nadrágom a térdemnél hozzám van ragadva – vérzett, a jobb lábszáram meg térdem sérült meg. Elindultam megint lefelé, útközben találkoztam a többiekkel, és mire hazaértem, akkor már egy erős nyomást is éreztem a fejemben. Kis agyrázkódásom lehetett, de két-három nap alatt azt is kialudtam, begyógyult. Úgyhogy életem kalandja volt ez! Azóta az Achilles sérüléseim rendbe jöttek, és akkor megfogadtam, hogy csak a csapattal megyek felfelé, mert egyedül elesni a hegyen, az nem túl vicces. A biciklimet nyilván megtalálták volna, mert az ott volt az út szélén, de ha mondjuk azzal zuhanok le, akkor lehet, hogy lazán eltekernek mellettem.

B.: Az őrangyalod vigyázott rád rendesen!

M.M.: Hát, igen. Az biztos, hogy úgy dolgozott bennem az adrenalin, hogy a végén röhögtem egy hatalmasat… Mit tudom én, ilyen lehet, mikor győztesen jössz ki a csatából. Átestem a tűzkeresztségen, büszke voltam arra, hogy ezt így megéltem.

B.: Azt mondhatjuk, hogy négy évszakos bringás vagy?

M.M.: Egy kis túlzással… Az van, hogy elmegyek az óriási sárba, latyakba, jégbe, hóba, tök jól szórakozok néhány órán keresztül, aztán amikor hazajövök, nekiállok bringát mosni, plusz utána lezsírozom, letakarítom azokat a részeket, amik forgó-mozgó alkatrészek, meg a fékeket, és ez elvisz jó néhány órát. A garázst is fűteni kell, mert ott szárítom ki a bringát. Aztán nem egyszer volt, hogy miután kimosta a téli ruháimat a mosógép, utána azt kellett karbantartani, mert agyagos sárral, meg apró kavicsokkal lett tele, úgyhogy kezdem már egy kicsit unni ezt a részét.

Fatbike Day (2017. december)

Ilyenkor viszont, mikor már kezd egy kicsit vidulni, zöldülni az erdő, előszeretettel tolom. Tudod, nehezen ázik át az erdő… de ha egyszer átázik, akkor tisztességesen! Ha a faluban kisebb zápor, zivatar jön, az erdőben ebből semmi nem látszik. Úgyhogy igyekeznék én a négy évszakot tartani, de az aszfaltot is próbálom kerülni, meg az eszetlen nagyon nagy sarat is.

Molnár Máté (Road zenekar)

B.: A fatbike-os találkozón kívül mennyire vagy társaságban menős?

M.M.: A bringázásaimnak mondjuk úgy a 90 százalékában egyedül megyek. Nagyon sokszor próbáltam Imivel összebútorozni, de pontosan fordított arányban vannak a biciklizéseink. Ő túlnyomórészt az aszfalton tolja, csak néha-néha jön be az erdőbe, én meg nem élem a betont. Persze többször voltunk már együtt kerekezni, de ő is főként egyedül megy. Abból a közösségből, akikkel a Fatbike Day-t csináljuk, van egy kisebb társaság, velük nyár végén, ősz elején egy ún. pályabejárást is tartunk. Négyen-öten letekerjük azt a terepet, amit télen kell teljesítenünk. Persze tök hülyeség terepbejárásnak hívni, hiszen szeptember közepén egy friss, őszülő, többségében száraz erdőben megyünk, míg decemberben, ha odakerülünk, egy egész más közegben biciklizünk. Akkora már lehullanak a falevelek, arra ráesik a hó, sőt meg is fagy… de mégis izgalmas az egész. A közösség miatt fontos, hogy össze-összejárjunk. Aki még szintén nagy fatbike-os lett, az Hunor cimborám, a Beatrice-ből. Volt már néhány alkalom, hogy csak úgy ketten dagonyáztunk az erdőben!

B.: Ha a családdal közösen utazol, akkor is viszel magaddal kerékpárt, tehát máshol is tekersz, vagy ez csak a Mátrára korlátozódik nálad?

M.M.: Egyszer-kétszer volt olyan, hogy elvittem a bringát, de mondták a gyereket, hogy apa, legyünk már együtt! És teljesen igazuk volt. Úgyhogy ilyenkor közösen megyünk el sétálni, csónakázni, fagyizni… Inkább azt próbálom meg – persze a „békeidőkről” beszélek, amikor nem online oktatásról szól az én hétköznapi életem is –, hogy akkor indulok neki, amikor a gyerekek iskolába vannak. Van tetőcsomagtartóm, felteszem rá a fatbike-ot, és elmegyek egy-két olyan helyre, amit már régóta ki akartam próbálni, meg akartam nézni, és ott egyedül eltekergetem a fél napot. Vagy volt már arra is példa, hogy egy baráti társasággal elmentem megcsinálni a Tisza-tavi kört, és ott bizony az volt a jó, hogy közben pletykáltunk, beszélgettünk, ugrattuk egymást – meg utána bedobtunk egy nagy adag halászlevet –, mert annyira minden bajom volt már a monoton tekerés miatt, hogy inkább nem is részletezném… Amikor hazajöttem, megnéztem a Strava-t, és azt hiszem 6 méter szintkülönbséget mutatott a 70 km alatt. Azt meg szerintem úgy csináltam meg, hogy az egyik helyen a gát mellett volt egy ígéretes földút, és lementem majd felgurultam rajta, hogy legyen valami élmény is. (nevet)

Molnár Máté (Road zenekar)

B.: Mennyire vagy amúgy dokumentáló típus?

M.M.: A Strava-t használtam elég sokat, de jó néhányszor elfelejtettem bekapcsolni, aztán meg már annyit mentem, hogy nem is foglalkoztam vele. Nálam a bringázás tényleg arról szól, hogy ez egy pillanatnyi örömforrás, amiből néhány napig tudok táplálkozni, aztán megyek újra. Tavaly rákaptam arra, hogy elkezdtem források után kutatni, mert a Mátrában több mint 500 forrás van – persze, a nagy többség nem kiépített, hanem csak szimplán feljön a víz, vagy esetleg egy kis mélyedésben gyűlik össze – úgyhogy inkább a kiépítettekre mentem rá célirányosan. Ez egyfajta küldetés a számomra. Tegnap is éppen Parádóhután voltam, ami 18,5 km az erdőn át, közúton meg vagy 50 lenne. Ott van a Clarissa-forrás, aminek a vize vastartalmú, pezsgő, nagyon savanykás, szúrós ízű, így azt citromlével szoktam inni. Három másfeles petpalackot szoktam vinni magammal, és egy pár napig elvagyok ezzel a mennyiséggel. Ha elfogy, akkor megint megyek, vagy másik forrásról hozok vizet.

B.: Ha már ivóvíz… miket szoktál még betárazni a túrákra?

M.M.: Energia-, vagy proteinszelet mindig van nálam. Csakúgy mint az arasznyi pumpa, pár imbusz, gyorskötöző, egy kis kés, meg egy szigetelőszalag – ezekkel meg kell tudjak oldani mindent. Ennyi a pakk. Viszont, visszatérve még a kajához, többször is csináltam már olyat, főleg a nyári időszakban, hogy jó korán felkelek, kinézek magamnak egy helyet kb. 20-30 kilométerre az erdőben, és ott reggelizek meg. Itthon max. egy banánt vagy egy kávét dobok be előtte.

Egyébként, ha télen a Fatbike Day-re megyünk, akkor az ivózsákomat forró vízzel szoktam feltölteni, azt beteszem a thermohátizsákomba, mert ahogy menet közben a hátam adja le a hőt, nem hagyja azt kihűlni. Többször volt már rá példa, hogy felértünk négy órával később a Kékesre, és még langyos vizet ittam belőle. Mert annál rosszabb nincs, amikor fenn vagy a hegyen mondjuk a 18. kilométernél, kiköpöd a tüdődet, belehúzol a vízbe, és az jéghidegen megy le a torkodon. Ezért sima kulacsot nem is szoktam vinni, de a termoszos kulacsba meg annyira kevés lötty fér be, hogy azt az első egy-két órában megiszom.

Motorozás közben

B.: Ahogy elbeszélgettünk, annak alapján elég pontosan lehet körvonalazni, hogy miért is szeretsz bringázni. Ezeken kívül kimondottan van amolyan ars poetica-d, ami még esetleg hozzátesz mindehhez?

M.M.: Azt hiszem, engem ez az egész testileg, lelkileg, szellemileg feltölt. Kikapcsol, átlendít, ráébreszt, elkápráztat, elgondolkodtat, erőt ad. Mára fontos része az életemnek, még ha nem is   tekerek annyit, amennyit szeretnék. Nem csak most, a koncertmentes-, hanem a békeidőkben is szükségem van erre a pluszra. Persze nagyszerű dolog még a nő, a zene, a pia, meg a bulik, vagy az anyagi biztonság is az életben, de hidd el, az nem minden! (nevet)

Még egy fontos dolog! Arra szeretnék bíztatni mindenkit – kezdő, vagy haladó bringásokat egyaránt –, hogy az óriási kínálattal rendelkező, de sokszor nem igazán minőségi termékeket kínáló, rideg nagy hipermarketek, na meg a „mindent IS” árusító webshopok helyett inkább a városi kis/nagy kerékpárüzleteket válasszák! A személyes kapcsolat, a segítségnyújtás, a tapasztalat, a szerviz, a hozzáállás és a valódi igények szerinti értékesítés (azt kell kapnod, amire tényleg szükséged van) hosszútávon szerintem sokkal többet ér, mint a néhány ezer forintos giga akciók a hozzá nem értőktől! És itt ragadnám meg az alkalmat hogy köszönetet mondjak azoknak a bringaboltosoknak, akikhez én is járok!

Köszönöm a gyöngyösi Mátra Bike csapatának a mindig gyors és korrekt minőségi szervizmunkát, a példás emberi magatartást és az árakat! A budapesti Speed-Way kerékpárüzletnek a rengeteg segítséget a tesztelhető profi bringákat, na és a fantasztikus e-bikeomat, amit tőlük vásároltam, valamint a szintén budapesti Bálna Bike üzlet főnökének, Öcsinek (a magyarországi Fatbike pápának) mindent, de mindent, ami dagibringa! Köszi Nektek a boldogságom egyik fontos forrását! Kerékpárt a KERÉKPÁRÜZLETBŐL!

Molnár Máté hivatalos Facebook oldala: https://www.facebook.com/MolnarMateRoad

Molnár Máté hivatalos Instagram profilja: https://www.instagram.com/materoad


Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalunkat, iratkozz fel YouTube csatornánkra, vagy kövess minket Instagram profilunkon!

Interjú: Kiss T. Attila / Bicajos

Fotók: Molnár Máté (magánarchívum)

Támogass minket:

Kattints a képre!