Hegyre fel! – Interjú Kalmár ’Big Daddy’ Lacával

A hazai zenei színtér ismert előadóit bemutató sorozatunk második részéhez ezúttal az idén 25. születésnapját ünneplő Ganxsta Zolee és a Kartel egyik oszlopos tagját, Big Daddy-t hívtuk meg. Kalmár Laca (aki gyerekkorában még kajakozott, ráadásul igen eredményesen) jó néhány évtizede fanatikus mountain bike-os hegyimenő, olyannyira, hogy egy súlyos baleset, és az ezt követő néhány év kiesése után is újra nyeregbe ült, ráadásul még versenyeken is elindult. Egy ideje már – mivel sikerült egy jó húszast ledobva, tartósan is 100 kg alá mennie – új erőre kapva rója a kilométereket – néha egy országútit is hajtva. Igaz, az idén megjelenő covid miatt – ami többek között a zeneipart is padlóra küldte, és ezáltal az ebben dolgozók megélhetését is teljesen bizonytalanná tette – jelenleg a civil életének újratervezésével foglalkozik, de töretlenül bízik a masszív bringás folytatásban.

Bicajos: A közeli ismerőseidnek nem újdonság, hogy kerékpározol, de a nagy többség számára kérlek, meséld el töviről-hegyire, hogy milyen szinten és melyik válfaját műveled ennek a sportnak?

Kalmár László: Nagyon régóta bringázom, de 18 évvel ezelőtt volt egy súlyos balesetem, amikor is eltört a bokám. Akkor el is adtam a biciklimet, a sífelszerelésemet, minden „lábhoz köthető” sporteszközömet, és nagyon sokáig semmilyen sporttevékenységet nem végeztem, mert borzasztó ramaty állapotban volt a lábam, többször is megoperálták. 2008 környékén aztán visszaálltam sílécre, és Hangody professzor, aki operált, azt mondta, hogy nyugodtan biciklizhetek is, mert az egy olyan – körkörös, kötöttpályás mozgástartományban végzett – tevékenység, ami nem csavarja sem a bokát, sem a térdet. Persze újra hozzá kellett szoknom, hogy taposni tudjak, mert én mountain bike-ozni szeretek, ráadásul úgy, hogy feltekerjek egy hegyre.

B.: Ez a visszatérésed aztán olyan jól sikerült, hogy pár évvel ezelőtt versenyeken is indultál…

K.L.: Ez úgy történt, hogy mivel már elég komoly szintre visszafejlesztettem magam, 2018-ban – amikor 50 éves lettem – kitaláltam, hogy megmérettetem magam néhány versenyen. Tudni kell, hogy nagyon jó barátom Mikula Gábor (a Merida Maraton Team – CST vezetője) és Mikusz már kezdettől fogva sokat segített nekem a minőségibb kerékpárok és mezek megvásárlásában. Sőt, egy idő után tiszteletbeli Merida Maraton Team taggá avanzsált engem. Ez jópofa meg aranyos volt, de úgy néztem ki, mint egy teleszart búváröltöny (nevet), mert a súlyom akkor még közel 120 kg volt, és emiatt a tekerés sem úgy ment, mint most, versenyzésről meg pláne szó sem volt.

Aztán kb. négy éve újra megműtötték a bokámat – ráadásul, mivel donortól kaptam bokacsontot, ízületet, porcot, ilyesmiket –, előzetesen elmondták, hogy ez úgy működik, hogy türelmesen várni kell, de amikor szólnak, akkor már másnap be kell feküdnöm a kórházba. Erre bepánikoltam, hogy Úristen, a 118 kilómmal hogyan fogok én több hónapig mankózni a műtét után, úgyhogy elkezdtem fogyózni. És amikor szóltak, hogy megvan a donor, mehetek, akkora már hat kilót ledobtam, az operáció után pedig még nyolcat. Nagyon sokáig 104 kg voltam, és azzal már elég jól el lehetett tekerészni, de ugye azt mondják, hogy minden bringát kb. száz kilóig terveznek. Persze, vannak olyan megerősítések, amivel több súlyt is elbírnak, de én úgy voltam vele, hogy le akarok menni 100 kg alá. Aztán, szintén az ötvenedik születésnapom előtt kértem egy teljes körű kivizsgálást – belgyógyászat, szív ultrahang, terheléses EKG, kolonoszkópia, stb. –, mert szerettem volna tudni, hogy milyen egészségi állapotban vagyok. Utóbbiról mindenki tudja, hogy micsoda… hashajtóznom kellett két napig, és akkor lementem a bűvös 100 kg alá. Teljesen erőre kaptam, mert kb. húsz éve nem volt ilyen súlyom, és azóta is tartom a 97-98 kilós formát.

Na, és akkor vissza a versenyzéshez! Azt mondtam, hogy így, hogy (már bizonyíthatóan is) teljesen egészséges vagyok, és a súlyom is rendben van, vágjunk bele! Három versenyen – a Zselic, a Mátra, és a Szilvásvárad maratonon – indultam el, természetesen a saját korosztályomban, azaz az 50 pluszos mezőnyben. De még ott is olyan penge menők voltak, hogy csak lestem, esélyem sem volt valamilyen jobb eredményt elérni, többször is a túlélésért küzdöttem (nevet). De becsülettel végigcsináltam mindegyiket, nagy teljesítmény volt részemről. És ennek az is volt a haszna, hogy abban az évben rengeteget tekertem hegyen is, meg országúton is.

Versenyfotók (Zselic, Szilvásvárad, Mátra)

B.: Ezt az időszakot kivéve egyébként mennyire aktívan bringázol?

K.L.: A felépülésem után a versenyekig, és azóta is idén tavaszig, amikor bejött a covid, elég szépen nyomtam, sűrűn mentem hegyre. Viszont mostanság, hogy nincsenek fellépések, turnék, annyira átrendeződött az életem, hogy a civil dolgaimat viszem, nincs időm és energiám a bringázással érdemben foglalkozni, edzőterembe sem a megszokott intenzitással tudok lemenni. Most meg amúgy is beköszöntött az ősz, utána meg jön a tél, meglátjuk, hogy jövő tavasszal hogyan tudok nyitni ebbe az irányba. Nagyon nagy szerelem a mountain bike-ozás, úgyhogy valahogy szeretnék sort keríteni erre, de össze kell rakjam az életemet, ezzel kapcsolatban is.

B.: Hogyan indult egyébként ez a kerékpár dolog nálad, és társaságban vagy szólóban szeretsz-e inkább kerekezni?

K.L.: Van egy gyerekkori barátom, Hazsik Andris, akivel nagyon sok mindent együtt csináltunk az elmúlt évtizedekben. Kerékpározni is együtt kezdtünk, eleinte mindenféle vázakra építgettünk dolgokat, nem voltak még olyan technikák, mint most, szóval nagyon-nagyon amatőr szinten voltunk, de már akkor is tekertünk, és mindig hegyre fel. Úgyhogy én társaságban szeretek inkább menni, vele egy korosztály vagyok, és az erőnlétünk is azonos, nagyon jól tudtunk együtt tekerni. Amikor az öt-hat éves kiesésem után újrakezdtem, akkor is ő lett a partnerem.

Viszont, a már említett Meridás ismeretség miatt néha a csapattal is elmentem, de azok úgy tekertek fel Dobogó-kőre, hogy az első egy-két kilométer után hírüket-hamvukat sem láttam (nevet). Szóval, ennek semmi értelme nem volt, kinyúltam mint egy gyík, szinte meghaltam, ők meg csak hobbi-tekerészést csináltak. Úgyhogy nagyon sokáig egy haveri társasággal mentem, és amikor már elkezdtem nagyon komolyan nyomni, és eldöntöttem, hogy indulok a versenyeken, akkor csapódtam néha vasárnaponként újra a Meridás csapathoz, és már tudtam velük a lépést tartani. Volt, hogy 70-80 kilométereket is nyomtunk, 1200 méter szintkülönbséggel. Mondjuk, akkor meg voltam lőve, amikor nekem pénteken meg szombaton is fellépésem volt, aztán pár óra alvás után kellett velük mennem, az felért egy kivégzéssel, és nem biztos, hogy például a szívemnek is olyan nagyon jót tett.

Hazsik Andrással és Mikula Gáborral

B.: Akkor gyorsan meg is kérdezem, mert amúgy is akartam volna, hogy hogyan állsz a piával, cigivel mostanság?

K.L.: Az ital csak nagyon alkalomszerűen van jelen az életemben, de ugye mi a Kartel első 16 évét nagyon komolyan megnyomtuk… mindenhogy. (nevet) Ha azt mondom, hogy már megittam másik tíz ember egész életre való piamennyiségét, akkor nem hazudok. A cigi meg úgy néz ki, hogy műcigit, IQOS-t szívok, de ha jövőre visszapattanok a nyeregbe, és újra elkezdem komolyan tolni, akkor szerintem azonnal eldobom.

B.: Visszatérve a bringázáshoz, te azok közé tartozol, akik dokumentálják rendszeresen a teljesítményüket, vagy nem foglalkozol ezzel?

K.L.: Jó pár, kb. öt-hat éve elkezdtem én is. Először egy Forerunner 235-öst használtam, most meg már elég régóta egy Fenix 5-ös a kedvenc. Sosem hordtam karórát, mert ugye az ember a telefonján nézte az időt, egyebeket, de mivel ezek okosóraként is használhatóak, szívesen viseltem és viselem a csuklómon. Össze van kötve a telefonommal, amit feltettem a bringán egy konzolra, van mellkaspántom is, úgyhogy így járok biciklizni. Elég szép dokumentációm gyűlt össze a Garmin rendszerében, szerintem jó pár ezer, akár tízezer kilométeren is túl vagyok már. És ezt annak tudatában kell nézni, hogy azt az egy évet kivéve, amikor elindultam a három versenyen, mindig is hobbista voltam, és az is maradok.

B.: Egy-egy nagyobb menetre való elinduláskor számít, hogy milyen idő van?

K.L.: Ha hűvösebb, hidegebb van, az sosem jelentett, és most sem jelent gondot, mert mint a hulla profik, bevásároltam mindenféle jobbnál-jobb technikai göncöt. Esetleg, ha a tervezett induláskor mondjuk ömlik az eső, akkor nem ülök nyeregbe, mert ki szeret olyankor biciklizni? (nevet) Nagyrészt szezonban tekerek, de 5 fok alatt már nem megyek.

Kalmár “Big Daddy” László

B.: Mint színpadon álló ember, nálad hatványozottan igaz, hogy nem igazán jó dolog egy sérülés összeszedése. Volt már komolyabb bukásod?

Olyan sérülésem nem volt, hogy nagyon összetörtem volna magam vagy eltört volna valamim. Természetesen álltam fejre, sokszor szereztem horzsolásokat, zúzódásokat, tört már porrá telefonom. A hegyről lefelé jövet, főleg ha olyan helyen ereszkedik le az ember, azért lehet zakózni… Egyszer egy olyat estem, hogy eléggé megsérült a csuklóm, és a mai napig csinál olyat néha, hogy beakad, és olyankor fáj. Persze, nincsen bringás esés nélkül, de hála Istennek még nem gázolt el autó sem, gyorsan le is kopogom.

Az egyik szülinapomra egyszer azt az ajándékot kaptam Andristól, hogy kivittek Semmeringre. Akkor még egy enduro biciklim volt – egy Merida One-Forty B –, ezzel már ki lehetett menni DH-s pályára, de megmondom őszintén, nem jelentett akkora élményt, hogy mindenféle rámpákon meg letöréseken kellett lezúdulni, mert eljön az embernél az a kor, amikor már nem fér bele az életébe semmilyen komolyabb sérülés. Arra viszont emlékszem, hogy az az egy nap elég volt ahhoz, hogy fékbetéteket kelljen cserélni másnap, mert bennem volt végig a majré, úgy húztam a féket. (nevet)

És úgy van, ahogy mondod, nekem nem lehetett kiesni a turnéból, ezért mindig oda kellett figyelnem, nem is állatkodtam soha. Persze, jöttem le én is olyan helyeken, hogy a zabszem nem fért a seggembe, mert olyan meredek vagy olyan sziklás volt a terep, de kizárólag vagányságból, menőzésből soha nem mentem bele olyan helyzetekbe, hogy esetleg összezúzom magam. Nekem nem az a lényeg, hogy bárhol le tudjak veretni négyszázzal, hanem, hogy például feltekerjek a Kolosy tértől kétszer-háromszor az Árpád-kilátóhoz, aztán körbemenjek a Hármashatár-hegyen, aztán vissza. Azaz, csinálni a variát, hogy minél nagyobb szint jöjjön össze, meg minél többet tekerjen az ember úgy, hogy nem zavarja senki meg semmi.

B.: Milyen kerékpárjaid vannak? Említetted, hogy országútizol is. Azt mikor szoktad használni?

K.L.: Jelenleg két karbonvázas bringát használok, egy 2018-as Merida Ninety-Six XT-t, és egy Specialized Tarmac-ot. Utóbbit akkor veszem elő, hogy ha nem lehet hegyre menni, mert nincs sok időm. A montizás nálam ugyanis úgy néz, hogy – mivel Újpalotán lakom – a bringát össze kell szedni, autóval átmenni valami hegy tövébe, mert mire átverekedném magam a városon, elmúlna a szufla, hogy feltekerjek. Úgyhogy ez legalább egy három-négy órás elfoglaltság. Az országútira meg felpattanok a lakásomnál, megvan az útiterv, és lehet nyomni egy egy-másfél órás komoly megfeszített tempót, amivel úgy érzem, hogy leedzettem magam. Úgyhogy ez inkább testedzésnek számít, meg amúgy sem nagyon szeretek az autók között grasszálni.

A barátommal például megcsináltunk olyat is, hogy feldobtuk a bringákat a kocsira, lementünk a Balaton partra, és letekertünk egy kis Balaton-kört úgy, hogy átmentünk Tihanynál. Ez kb. 80-90 kilométer volt, gyorsan meglőttük egy délelőtt, utána meg hazajöttünk.

Kalmár “Big Daddy” László

B.: Váltsunk egy teljesen más sportra, és időben is ugorjunk vissza egy hatalmasat, az 1970-es évek végére, a ’80-as évek elejére. Egy-két – a Facebook-ra kitett – archív fotód arról árulkodik, hogy gyerekként kajakoztál, ráadásul nem is eredménytelenül…

K.L.: Miskolci születésű vagyok, és Tiszaújvárosban (akkor még Leninváros) nevelkedtem gyerekkoromban. Ott viszont egy kisgyereknek nem sok lehetősége volt a sportok közül választani, max. focista, súlyemelő, vagy kajakos lehetett. Már akkor tanultam egyébként zenét, csellóztam vagy három évig, de igazából nem fült hozzá a fogam, sokszor inkább elkujtorogtam a kajakosokat nézni. Aztán már hétévesen ott is ragadtam, mert annyit könyörögtem a szüleimnek, hogy végül levittek. Ott meg nagyon hamar kiderült, hogy van tehetségem ehhez a sporthoz, mert – mivel nekem még korosztályom sem volt – elindítottak az egy évvel idősebbekkel, azaz a ’67-es születésűekkel, és már ott a dobogón végeztem. Utána meg elég szépen ívelt felfelé a sportolói karrierem, szívós kisgyerek voltam, nagyon korán országos bajnok is lettem.

Álló sor, középen Kalmár László (Országos Kajak-kenu Bajnokság, Úttörő Korcsoport. 1979 Szolnok, 1980 Velence)

Aztán a szüleim válása után, 10-11 évesen felkerültem Pestre. A BSE-ben folytattam, ifi szinten pedig a Honvédban kajakoztam. Összességében négyszer voltam országos bajnok, egyéniben és párosban is, de nyertem úttörő olimpiát, voltam vidék bajnoka is többször, utána meg Budapest bajnok. Szóval nagyon jól ment serdülőként, viszont ifistaként és felnőttként már nem annyira. A Honvédban egyébként együtt edzettem Csipessel meg Gyulaival, akik később olimpiai bajnokok lettek, és ugyanitt kajakozott a már többször említett gyerekkori barátom is, és 17-18 évesen már fontosabb volt számunkra a marhulás, mint az, hogy kajakozzunk. Igazából ott ért véget a dolog, plusz a katonaságnál sem a sportszázadba kerültem. Azt viszont elmondhatom, hogy a kajakozás, a nyári vízparti élet és rendszeres sportolás, az utazások, meg a versenyzés olyan elfoglaltságot és élményeket adott, hogy nagyon-nagyon jó gyerek- és serdülőkorom volt. Ráadásul eredményes sportoló is voltam. Sajnálom, hogy nem jutottam el például egy világbajnokságig vagy olimpiáig… de így alakult.

B.: Üljünk újra a kétkerekűre! Amolyan zárszóként, mit jelent számodra most a bringázás?

K.L.: Úgy érzem, hogy 52 évesen elég jó karban vagyok, de teszek is érte, hogy egészséges legyek. Nem is tudom, hogy mikor voltam utoljára beteg. Idővel megváltoznak a prioritások, az ember elérkezik egy olyan korba, amikor már sokkal fontosabb az egészség megőrzése, és az, hogy minél tovább tudjon a szerettei körében élni, lássa felnőni a gyerekeit, azt, hogy mivé válnak, hogyan alakul az életük, mint hogy állandóan csapkodja magát, essen-keljen a bulikon. Ehhez nagyon fontos a mozgás és a sport, és szerintem a bringázásnál – hogy az ember rendszeresen feltekerjen a hegyre – jobb kardió nincsen.


Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalunkat, iratkozz fel YouTube csatornánkra, vagy kövess minket Instagram profilunkon!

Interjú: Kiss T. Attila / Bicajos
Fotók: Kalmár László (magánarchívum), Horcsin Zoltán (Zeve Photography)