Rock n’ Ride – Interjú Szendrey Zsolt, Szaszával

A hazai rock/metal zenei színtér egyértelműen legismertebb kerékpárosa, Szendrey Zsolt, azaz Szasza, aki fiatal korában a Ferencváros igazolt versenyzője volt, de egy kisebb szünetet kivéve a mai napig is rendszeresen biciklizik, sőt Zorall Bringás Baráti Kör néven pár évvel ezelőtt egy – akár tömegsport „egyesületként” is felfogható – kerékpározó társaságot verbuvált maga köré, aminek létszáma folyamatosan nő. A Zorall, a Sex Action, az Action, és a Macskajaj éléről ismert frontembert – aki májusban egy nagyszabású buli keretén belül 55. születésnapját ünnepli – erről a több évtizede tartó „szerelemről” kérdeztük, főképp, hogy a Zorall is nemrég jelentkezett a tavaly ősszel leforgatott Bringásdal klipjével, valamint, a két keréken guruló rajongótábor múlt vasárnap tartotta szezonnyitó első közös tekerését Velencén.

 

Bicajos: Köztudott rólad, hogy tinédzserként a Ferencváros színeiben versenyszerűen kerékpároztál, de most, túl az ötvenen is aktív bringás vagy.

Szendrey Zsolt: Igen, 1980 körül egy pár évig voltam a Fradi bringása, most pedig mindenféle mentális és egészségügyi probléma megoldójaként tekintek erre a sportra.

B.: Először kezdjük már egy kis visszatekintéssel, hogy kerültél a zöld-fehérekhez?

Sz.Zs.: Szabó-Fekete István a Vági István Építőipari Szakközépiskolában osztálytársam volt, és ő akkor már a Fradiban bringázott. Mondogatta nekem, hogy menjek le, tök jó lesz, majd kerékpározunk, de addig húztam a dolgot, hogy végül az őszi edzésbe, illetve a téli szakaszba ugrottam bele, ami azt jelentette, hogy egyből a Bakáts téri általános iskola tornatermében találtam magam, ahol a téli erőnléti edzések zajlottak, úgyhogy kerékpárt sem kaptam, csak a következő év tavaszán…

Nem voltam egyébként egy hatalmas kerékpáros, senki ne gondoljon millió éremre, meg ilyesmikre. Egyetlen versenyt nyertem, de azon se érem, se dobogó nem volt, de még himnusz se. Fallenbücher Imre bácsi, az edzőm, mondta is, hogy lesz ez még így se. Aztán tényleg így lett.(nevet)

Visszanéztem, mert volt rá lehetőség, amikor a Citadellás versenyekre kivitték a régi nagy naplókat a versenyek leírásaival, hogy 1981. május 15-én, a Tiszántúli körversenyen másodéves serdülőként az összetettben 12. helyen végeztem a felnőttek között. Tehát nem ment rosszul, de nem is voltam az a nagyon kirívó eset. Aztán már az érettségi is közbejött, arra is készülni kellett, és én sajnos az a típusú versenyző voltam, aki az edzéseken nagyon fel tudott erősödni, de nagyon hamar el is tudtam veszíteni a formámat.

B.: Mivel mentél?

Sz.Zs.: Országútiztam, először régi Favoritom volt, aztán nagyon örültem, amikor megkaptam az első Peugeot bringámat, Fiame kerekkel, Cinelli kormánnyal, Campagnolo szereléssel. Hatalmas nagy dolog volt az.

B.: És hogyan lett vége?

Sz.Zs.: Akkor szakadt meg az egész – a nyolcvanas évek közepén –, amikor rájöttem, hogy egy nyári időszakban nem kell heti tíz alkalommal elmenni edzésre, a Kőbányai egyliteres jobb élmény.(nevet) Plusz Óbudán akkor volt az a hatalmas zenekaralapítói nagy őrület, és abba is aztán könnyen beleestem. Jó volt zenélni a haverokkal, ezért egy idő után a versenyszerű kerékpározás kimaradt az életemből.

B.: Volt valami kirívó nagy bukásod, vagy kellemetlen élményed az aktív évek során?

Sz.Zs.: Igen, három is. Törőcsik Pista segítője voltam, aki nagymenő volt, úgy is viselkedett mindig, és olyan típusú ember is volt. Az egyik évadnyitón elől találtam magam, próbáltam az utolsó 200 métert megnyerni, meg is tudtam volna, hogyha az MTK-sok közül valaki be nem kiabál, hogy be akarok losolni, aztán, úgy ahogy van, letettek. Ami ugye azt jelenti, hogy hátsó kerékkel belementek az első kerekembe, ami szétdarálta az összes küllőmet.

A másik baleset a Dobogó-kői hegyi bajnokságon történt, amikor lefelé gurultunk Esztergomból, és még vissza is kellett volna menni felfelé, és nem tudom, hogy hogyan, de addig machináltam, amíg az aszfalton találtam magam.

A harmadik bukás pedig a Millenárison volt, amikor páros versenyeztünk. Lecsúsztam a körpálya betonjáról, és pontosan a váltótársamat találtam el, így aztán töröltünk egy nagyot. Úgy lettünk utolsók, hogy több pontunk volt, mint a győztesnek, persze kör hátránnyal is.

De ennyi volt, le is kopogom, hogy nem történt soha nagyobb sérülésem.

B.: Ha még korábbi időket elevenítünk fel, hogyhogy a bringát választottad? Netán volt olyan a családban, aki komolyabban vette a biciklizést?

Sz.Zs.: Nem, az égvilágon senki. A nagypapámnak semmi másra nem kellett a kerékpár azon kívül, hogy bortermelő emberként Simontornyán, a faluból kitekerjen a pincéig. Mindkét unokatestvéremmel a nyarakat a nagyszülőknél töltve, gyerekként mi ezt használtuk, a 18-as vázas kerékpáron váz alatt tekerve hajtottunk. Mindig voltak kisebb-nagyobb céljaink, kimentünk a tóhoz fürdeni, a pincébe, vagy átnéztünk a szomszéd faluba. Több sráccal összeverődve kalandoztunk. Úgyhogy ez a kihívás, és a biciklizés nagy szeretete onnan jött.

Nagyon érdekes, hogy a kisfiam hogyan csatlakozott ehhez a történethez, mert mikor Zalánnak megvettem az első kerékpárját, nem is érdekelte. Nagyon sokáig. Aztán egyszer csak felpattant rá, és élete első biciklizésén – hat évesen – hat kilométer tekert. Hozzá kell tegyem, tavaly például a Kalóztúrán már végigvitte az 50 km-t, és már háromszor is körbebringázta a Velencei-tavat.

B.: Ha már szóba hoztad a Kalóztúrát, jó néhány éve a te hathatós közreműködéseddel létrejött a Zorall Bringás Baráti Kör, ami mára elég komoly csapattá nőtte ki magát, állandó programokkal.

Sz.Zs.: Úgy voltam vele, hogy jó egyedül is tekerni, de többen azért mégis jobb. Összegyűjtöttem magam köré a rockzenét, és a Zorallt szerető embereket, ebből lett aztán ez a társaság. A szezonban minden hónapban van valamilyen programunk, tekerünk ide-oda. Van egy Velencei-tavi körünk, a Zorall Sörolimpián több nap is bringázunk, a Zorall Kalóztúrán mi direkt kerékpárokkal indulunk, mások ugye motorral, hajóval mennek.

A versenyzői múltamra visszagondolva, ha akkor elmentünk egy jó kis kocsma mellett, sosem lehetett megállni, most viszont bármikor. Egy kis beszélgetésre, kávéra általában be szoktunk menni, például a Velencei-tó körül már olyan helyek is vannak, ahol kötelező a pihenő, vagy zsírosdeszkával, vagy üdítővel várnak minket, de van, hogy mi sütögetünk. Egy laza tekerésnek kell felfogni az egészet, de azért így is szoktunk 40-50 kilométereket bringázni.

B.: Állandó szabadidős tevékenységnek, hobbiszinten száz százalékig megmaradt a biciklizés.

Sz.Zs.: Abszolút. Mikor már túl hülye vagyok, akkor felpattanok a bringámra, és mindjárt jobban érzem magam, kibékülök a világgal miközben tekerek. De kimondottan edzés szinten is megy a dolog, mert fel kell készülni az idényre. Jelenleg Mogyoródon lakom, és a Hungaroring mellett kiváló pályák vannak.

B.: Az időjárás mennyiben befolyásol téged, illetve a csapatot?

Sz.Zs.: Annyiban, hogy ha esik vagy zuhog, netán jégeső hullik, akkor a régi mondást alkalmazom: nem vagyunk cukorból. De ez a baráti körnél is így van, ha meghirdetünk valamit, akkor azt meg is csináljuk. Az extrém körülmények nem idegenek tőlünk, egyre nagyobb kihívásokat tűzünk ki magunk elé. Például Kékestetőre mindenáron fel akarom vinni a brigádot, ez már egy több éve húzódó terv, de 2017-ben lett egy sérülésem – a vádlimnál izomtartó-tok részleges szakadásom lett, amikor egyszer a kisfiammal fociztam. Így kihagytam azt az esztendőt, mint bringás, de persze mindegyik túrán részt vettem, autós kísérőként. Úgyhogy ebbe is belekóstoltam, hogy ez milyen érzés.

B.: A sérülés után az újrakezdés nem okozott semmilyen problémát?

Sz.Zs.: Ajaj, dehogynem! De a tavalyi évet már úgy bringáztam végig, hogy vitt az akarat. A baráti körrel volt olyan, hogy elmentünk Párkányba, majd feltekertünk Dobogó-kőre, és onnan mentünk haza. Kb. 110 kilométer jött ki a végére, úgyhogy van olyan, amikor őrült módon belecsapunk a hülyeségbe.

B.: Nálad a megtett km mennyiség számít, vagy az intenzitás?

Sz.Zs.: Inkább az utóbbi, mert úgy gondolom, hogy ha nekiállok bringázni, akkor magammal versenyzek, a kilométerórát is bosszantó-mérőnek hívom… Nyilvánvalóan hasonlítgatom magamat a Tour de France egyes eredményeihez, illetve a saját tizen-huszonéves korombeli kerékpározásomhoz, de ez tök felesleges. Én mindig úgy tekerek, mintha célba érnék, kiadom magamból a rossz dolgokat. Ha elmész, megteszed a magad útját, akkor jókedvűen és békésen térsz haza.

Mint rockzenész rengeteg hülyeséget végigcsináltam az évtizedek során, és a biciklizés egy nagyon jó eszköz és hatalmas segítség ahhoz, hogy az ember helyrerakja az egészségét. Nem utolsó sorban sokat számít, hogy a színpadon se kapkodom a levegőt, nem szédülök el, megvan a kellő erőnlétem.

Sok sorstársam/zenésztársam konkrétan belehalt a rock and rollba, számomra egyértelműen az volt a cél, hogy én semmiképpen nem akarom így végezni. Ötven felett amúgy sem játék az élet, érdemes eldönteni, hogy ki meddig, hogyan, és milyen minőségben akarja csinálni.

B.: Kissé evidensnek tűnhető témák után is érdeklődnék. A megtett utat vagy kilométert dokumentálod valahogy?

Sz.Zs.: Igen, használom a modern telefonos applikációkat, ott gyűjtögetem ezeket. Esetenként vissza is szoktam nézni egy-egy nagyobb menet adatait.

B.: Általában milyen távokat mész egyedül?

Sz.Zs.: Nagyon látványos teljesítményekre már nem ragadtatom magam. Azt tudom mondani, hogy amikor teljesen odafigyelek, és az időm is engedi, akkor kb. egy harmincas átlag mindig megvan, és egy héten akár többször is nekiindulok.

Amikor Óbudán laktam, akkor nagyon szerettem felmenni a Hármashatár-hegyre. Ez a Fradi-bringás koromban volt, úgyhogy ezt úgy kell érteni, hogy plusz edzésként én minden reggel feltekertem oda, mert úgy gondoltam, hasznomra fog válni. Jót is tett, mert egy idő után elég jól mentem. A már említett drága Fallenbücher Imi bá – akivel egyébként a mai napig is tartom a kapcsolatot – mindig mondta, hogy Szendrey, ha lenne női szakasz (akkor még nem volt női kerékpáros részlege a Fradinak), akkor maga lenne a hegyi bajnok, mert csak elég lenne a csajokat előre felküldeni, és megnyerné a versenyt.(nevet)

B.: Gondolom, több bringád is van.

Sz.Zs.: Igen. A mai napig is nagyon szeretek országútizni, de van montim is. Hogy melyiket veszem elő, az a kedvemtől függ. Ha hasítani akarok, és azt akarom, hogy érezzem is, hogy tettem a dologért, akkor országútival megyek. Persze, másképp kell csinálni, mint anno a nyolcvanas években, borzasztóan oda kell figyelni, és betartani minden szabályt, sokkal-sokkal több az autó az utakon, és az emberek is másképp viselkednek, mint régebben. A montit meg a hegyekre veszem elő, be szoktam menni az erdőbe, tehát terepen is bringázok, de az egy teljesen más felkészültséget igényel.

B.: Fényképezni vagy filmezni is szoktál netán?

Sz.Zs.: Ha egyedül megyek, akkor nem jellemző, viszont a Zorall Bringás Baráti Körnek van egy nyilvános csoportja is a Facebookon, ide szeretettel várjuk a kerékpározást és a rockzenét szerető embereket, akik velünk tekernek. Hála Istennek nagyon sokaknak szimpatikus a tevékenységünk, egyre többen csatlakoznak hozzánk, bőszen dokumentálják is a kirándulásokat. Nálunk az egyes túrák nem a túlélésről vagy a versenyzésről szólnak, hanem, hogy van egy csapat, akik jól érzik magukat együtt.

B.: Nem megkerülhetetlen téma a folyékony és szilárd utánpótlás, valamint a kisebb-nagyobb javításokhoz való célszerszámok elvitele az utakra.

Sz.Zs.: Mindenképpen kell mindenből, felkészülten kell útnak indulni. Büszkén mondhatom, hogy a Zorall Bringás Baráti Körnél van már olyan rendezvényünk, ahol nyolcvan-kilencven embert is megmozdítunk, és annak a levezényléséhez tényleg szükségeltetik az elnökségi körünkből az a 10-12 srác, akik fel vannak készülve különböző segédeszközökkel az esetleges kerékpár sérülésekre, és van náluk plusz étel-ital muníció is. Nyáron, a Sörolimpián, amikor az aszfalton van vagy 50 fok, bizony elkel a frissítő, sőt volt olyanból is már problémánk, hogy valaki a nagyon korai otthoni indulása miatt elfelejtett reggelizni, elkezdte velünk a tekerést, aztán „eléhezett”. Saját készítésű hordozható légkondicionálónk is van, ami egy spricnyi, úgyhogy lehetőség szerint minden kútnál megállunk és lövögetjük egymást. (nevet)Tehát mindenre próbálunk figyelni.

Egy sztori ezzel kapcsolatban: Annak idején volt olyan versenyem ’81 körül, hogy mentünk a Gemenc kupán – az sem volt gyerekjáték május végén, június elején – és már olyan szomjas voltam, hogy a só kiült a számra. A szovjet típusú versenyzőnél volt innivaló, de természetesen nem adott belőle, ezért aztán összeszedtem az egész orosz tudásomat, amit annak idején nagy szeretettel tanultunk, és megfogalmaztam a véleményemet róla és az egész akkori politikai helyzetről, amit aztán harsányan rá is öntöttem az emberre.

B.: Értette?

Sz.Zs.: Természetesen. Frissen tanultam, akkor kötelező volt.

B.: A régi versenytársakkal valamilyen formában tartod a kapcsolatot?

Sz.Zs.: Természetesen. Olyannyira, hogy néhányukat már meg is hívtam egyszer-egyszer egy közös tekerésre. Például Fábián Imrét, aki 28-szoros magyar bajnok. Nagyon jól éreztük magunkat, végig sztoriztuk az egész utat. De Víg Aurél barátom, aki a hazai kerékpár-történelem talán első olasz igazolása, szintén eljött velünk.

Sajnálatos tényként, nemrég értesültünk róla, hogy elhunyt Keserű Feri bácsi, aki a magyar válogatott tagjaként 1968-ban a mexikói olimpián tekert, egy nagyon híres kerékpár versenyző volt, a Vasas színeiben. Vele kapcsolatban az a történet, hogy néhány éve a Zorall Sörolimpián a felsőörsi kilátóhoz is felmentünk az egyik nap, és ott megálltunk az egyik kis helyi kocsmában, ahol egy idős bácsi is a pultot támasztotta, biciklis sapkával a fején. Ránk kérdezett, hogy ti is bringások vagytok? Igen… Aztán leültünk beszélgetni, és kiderült, hogy ő Keserű Ferenc. Annyira aranyos volt, nagyon jóba lettünk, meg is hívott magához, mutogatott magáról dolgokat, mi meg adtunk neki Zorall lemezt. Aztán az elmúlt két évben nem tudtunk elmenni hozzá, nagyon sajnálom. Idén már csak úgy tudunk megemlékezni róla, hogy az egyik napi tekerésünket az ő emlékének ajánljuk.

Nem csak miattam, vagy a versenyzői múltam miatt próbálunk a magyar kerékpársport népszerűsítésében részt venni. Ez egy közös ügy. A Tour de Hongrie versenyre is ki szoktunk járni, a múltkoriban olyan régi barátokkal is találkoztunk, akik a pályát építették. Még azt is megengedték, hogy egyszer körbemenjünk, sőt, hogy felálljak a dobogóra. Akkoriban futottunk össze Szalontay Sanyival és Lovassy Krisztiánnal, akik a közelmúltban hoztak csodálatos eredményeket, valamint a 27-szeres magyar bajnok, és barcelonai olimpikon, edző, sportszervező Eisenkrammer Karcsival. Velük már érintőlegesen szóba került, hogy – a régi legendáink meghívása mellett – egyszer már le kellene ülni komolyabban megbeszélni, hogy hogyan lehetne még jobban reklámozni ezt a sportot, mert mi készen állunk rá.

> Zorall Bringás Baráti Kör FB-oldal

> Szasza Zorall FB-oldal 


Ha tetszett a cikk, lájkolj minket Facebook-on és iratkozz fel YouTube csatornánkra!

 

Interjú: Kiss T. Attila / Bicajos
Fotók: Szendrey Zsolt / Magánarchívum